Kökény Attila

MEGASZTÁR 5

Kökény Attila-Pedro kocsmájában....

Pedro kocsmájában sápadt lámpa ég,
és az asztaloknál züllött arcú nép
A rumot isszák, mint a vizet,
gazdag úr az, aki fizet
Így hát minden cseppért kár

Benn a matrózok közt ül egy idegen,
mondják, száz hajója jár a tengeren
Mégsem jár ő fényes bálba,
csak a Pedro kocsmájába
S egy barna lányra vár

Egyszer volt, hol nem volt,
a tengeren innen volt egy bolt
Hol isznak a népek, zajlik az élet,
a tengerről is sok itt a lélek
Fogy a rum, jó a hangulat,
főleg, mikor egy úr mulat
És fizet, mert lányt akar,
itt minden előnyt a vágy takar

Olyan gyönyörű a lány, kire vár, csupa báj,
hangja lágyan muzsikál
Nem kell néki pénz, se gyémánt,
nem kell néki gazdag úr
Szíve csakis Fernandoé,
kitől vére lángra gyúl.

Kökény Attila-Rádgondolok és a sírás folytogat..

Rád gondolok és a sírás fojtogat.
Ha behunyom szemem, még látom arcodat.
Hallom a hangod, s érzem az illatod.
Mintha még mindig itt lennél, a rabod vagyok.
Az emlékek még mindig magukhoz láncolnak,
Fogva tartanak, s a múlthoz kötnek.
Próbálok szabadulni, s eltépni a kötelet,
És feledni hogy mennyire szerettelek,
Feledni hogy a sebek még sajogva égnek,
S hogy nélküled végtelenül üresek a nappalok s az éjek,
Mert feledni téged hogy tudlak én.

Rád gondolok és a sírás fojtogat.
Szeretném újra simogatni az arcodat.
Szeretném újra fogni a két kezed.
Mintha még mindig itt lennél, a rabod vagyok.
Az emlékek még mindig magukhoz láncolnak,
Fogva tartanak, s a múlthoz kötnek.
Próbálok szabadulni, s eltépni a kötelet,
És feledni hogy mennyire szerettelek,
Feledni hogy a sebek még sajogva égnek,
S hogy nélküled végtelenül üresek a nappalok s az éjek,
Mert feledni téged hogy tudlak én.

Már nem kellene sírni, de erősebb a fájdalom,
És felemészt a bánatom, reménykedve alszom el,
hogy jobb lesz majd a holnapom.
De ez csak álom nem valóság,
mert nekem nem jutott már más,
csak a fájdalom és a bús magány.
Ez lett a végzetem nekem.

Már nem kellene sírni, de erősebb a fájdalom,
És felemészt a bánatom, reménykedve alszom el,
hogy jobb lesz majd a holnapom.
De ez csak álom nem valóság,
mert nekem nem jutott már más,
csak a fájdalom és a bús magány.
Ez lett a végzetem nekem.

Próbálok szabadulni, s eltépni a kötelet,
És feledni hogy mennyire szerettelek,
Feledni hogy a sebek még sajogva égnek,
S hogy nélküled végtelenül üresek a nappalok s az éjek,
Mert feledni téged hogy tudlak én.

Már nem kellene sírni, de erősebb a fájdalom,
És felemészt a bánatom, reménykedve alszom el,
hogy jobb lesz majd a holnapom.
De ez csak álom nem valóság,
mert nekem nem jutott már más,
csak a fájdalom és a bús magány.
Ez lett a végzetem nekem.

Már nem kellene sírni, de erősebb a fájdalom,
És felemészt a bánatom, reménykedve alszom el,
hogy jobb lesz majd a holnapom.
De ez csak álom nem valóság,
mert nekem nem jutott már más,
csak a fájdalom és a bús magány.
Ez lett a végzetem nekem.